„Újból belevágnék…” (Interjú – mozgássérült gyermekek fejlesztése Haitin)

Főoldal  /  Haiti  /  Jelenlegi Oldal

disabled-wheelchair-child

 

FLAME program Haitin

A mozgássérült gyermekek konduktív nevelését, fejlesztését tartja elhívásának, elsőszámú feladatának. Nem tartja vissza nyomor, hőség, nyelvi akadályok, ellenvélemények… ő megy, és teszi a dolgát. Szenczy Katalin konduktort, a FLAME program elindítóját a Haitin végzett munkájáról faggattam.

 -Hány országban indítottátok már el a FLAME programot?

-1997-ben, voltunk először Albániában. Azóta voltunk ezzel a programmal Nyugat-Szaharában, Kambodzsában, Vietnamban, Jordániában (ahol négy iraki gyógytornász és egy orvos is reszt vett az oktatásban), Sri Lankán, a Vajdaságban, legutóbb pedig Haitin.

-Haiti miben volt más, mint a többi ország?

-Nagyon-nagyon meleg volt… De viccet félretéve, itt önállóan, a helyi partnerrel tudjuk hosszú tavon működtetni a programot.

-Hogyan viszonyulnak ott a mozgáskorlátozott gyermekekhez?

-Sajnos itt, és a fent felsorolt országok majdnem mindegyikében a sérült gyermekek nem éppen a családok büszkeségei. A szülők, illetve a rokonság és a baráti kör nem tud mit kezdeni ezekkel a gyermekekkel… sem szakmailag, sem emberileg. Sokszor szégyenfolt a családoknak, egy meg nem oldott probléma. Nem tudnak úgy gondolkodni, hogy a sérült gyermek is lehet hasznos tagja a társadalomnak. Azt láttuk, hogy Haitin egy sérült gyermek fejlesztésére szinte semmilyen lehetőség nincs. Általában otthon vannak, nem csinálnak semmit, eldugják őket a világ szeme elől.

-Hány résztvevője volt a programnak Haitin?

– Mivel ez egy olyan program, ahol elsősorban nem “halat” hanem “hálót” szeretnénk adni, ezért a résztvevőket két csoportra osztjuk. Tehát vannak azok az emberek, akiket alapszinten próbálunk megtanítani arra, hogy az ilyen gyermekekkel hogyan is lehet foglalkozni. Ők voltak először kb. huszonöten, ebből hatan tartottak ki, akik a mai napig is dolgoznak a  programban. A másik résztvevői csoport a gyermekek voltak, akikkel foglalkoztunk. Haitin kb. 6-7 ilyen kisgyerek volt.

-Hogyan hirdettétek meg, ki segített összeszedni a jelentkezőket?

-Igazából úgy indult az egész, hogy közvetlenül a földrengés után a Szeretetszolgálat főigazgatója, Dr. Szilágyi Béla és családja kint töltöttek néhány hónapot Haitin. Egyszer Lilla (Szilágyi Lilla, a FLAME program gyógypedagógus tagja, Katalin elkötelezett segítője – szerk. megj.) hívott skype-on, és elkezdte mesélni, hogy odaköltözött hozzájuk egy misszionáriusnő, aki egyébként fejlesztő pedagógus, és elmondta nekik, hogy szeretné, ha lenne Haitin egy olyan központ, ahol hátrányos helyzetű gyermekekkel lehetne foglalkozni. Erre Béláék elmondták, hogy nekünk már évek óta van egy jól működő programunk, a FLAME, és, hogy esetleg mi is be tudnánk ebbe az elképzelésbe kapcsolódni. Emlékszem, hogy Lilla még azt  is mondta nekem, “Kata, neked nagyon tetszene itt létrehozni egy kis intézetet.” Aztán eltelt egy év és az álom valósággá vált. Kimentünk, elkezdtük, és megcsináltuk. Ma is jól működik. Istené a dicsőség.

-Milyen nyelven folyt az oktatás?

-Mivel Haiti hosszú éveken keresztül francia gyarmat volt, ezért az ő anyanyelvük, a kreol, nagyon hasonlított a franciához. Könnyű volt velük ezen a nyelven szót érteni. Magyarról franciára ment a tolmácsolás. A tanárok a gyermekekkel már a saját anyanyelvükön, azaz kreolul beszéltek.

-Kik és milyen sikerességgel végezték a tolmácsolást? Volt-e félreértés, vagy értetlenkedés a tanfolyam során?

-Magyarországról vittünk két egyetemi hallgatót, akik végezték a tolmácsolást

Az esetleges félreértéseket ki tudtuk küszöbölni. Óriási munkát végeztek, nélkülük nehezebben, vagy egyáltalán nem boldogultunk volna. Az egész tanfolyam, mint általában mindenhol, nagyon tartózkodóan indult. Először mindenki méregeti a másikat, mit is akarhatnak ezek a fehér emberek. Mindig olyannak tekintem a hallgatókat is, meg a gyermekeket is, mint egy bimbós virág, ami a végére gyönyörű virággal bomlik ki.

-Milyen távolságról érkeztek a gyerekek, mekkora távot tett meg egy szülő a gyermeke helyzetének javulása érdekében?

-A gyermekek a város minden pontjáról érkeztek, sokszor órákat utaztak taxival, vagy tömegközlekedéssel.

-Milyen volt a legrosszabb gyermek állapota, helyzete?

-Ezek a gyermekek különböző súlyosságú sérüléssel érkeztek hozzánk. Voltak olyanok, akik szinte csak a hátukon tudtak feküdni, esetleg a  hátukról a hasukra tudtak fordulni. Voltak, akik valamilyen szinten tudtak járni. Sokszor azonban nem csak a sérülések miatt nem tudtak megcsinálni dolgokat, pl: kanállal evést, hanem azért, mert a szülők maguk nem hisznek abban, hogy a gyermekük meg tud csinálni valamit is.

 

-Milyen fejlődést tudtatok elérni, hogy végződött a program?

-Igazából az egy hónap alatt nem az volt a fő cél, hogy a gyermekekkel foglalkozzunk, hanem, hogy a leendő tanárokat megtanítsuk a gyermekekkel való foglalkozásra. Ebben az egy hónapban erre koncentráltunk. De a folytatás megtörtént, és a mai napig is tart. A korábban említett misszionárius nő felügyelete alatt nagyon szépen folyik a helyi tanárokkal együtt  a munka.

-Hol tart ma ez a program, kik és hol tartják fent?

-Az általunk épített árvaház aljában kaptunk egy termet, ahol a FLAME program és egyéb fejlesztő programok folynak.

-Mi volt a legnagyobb sikeretek, legszebb történetetek a munka során?

-A legnagyobb siker mindig az, ha valami olyasmit tudsz ott hagyni, amivel jobbá, szebbé tudod tenni mások életét. Ha ki tudsz emelni emberi életeket a kilátástalanságból… ha meg tudod láttatni emberekkel, hogy ők is értékesek, ha meg tudod tanítani őket arra, hogy ők is felfedezzék saját értékeiket. Nyomot hagyni a világban, Haitin. Egy-egy program befejezése után mindig elgondolkodom azon, hogy volt-e értelme végig küzdeni magunkat a nehézségeken? Mert az általában bőven akad. Aztán mindig azzal fejezzük be, hogy igen, volt értelme. Ha betöltöttük azt, amiért Isten oda küldött bennünket, ha Isten dicsőségét be tudtuk mutatni az ott élő embereknek beszédünkkel, magatartásunkkal, türelmünkkel, hitünkkel, akkor minden nehézség semmivé válik.

-Volt-e „kedvenced”, olyan gyerek, akit valamiért különösen a szívedbe zártál, és akire mindig emlékezni fogsz?

-Igen, mindig,  mindenhol van a sok kedvenc gyerek közt egy kiemelkedő. Haitin is volt.

Egy 12 év körüli kislány. Mozgásában és értelmi képességében egyaránt súlyosan sérült.

Ami nagyon megható volt, hogy mindezek ellenére nagyon igyekezett mindig mindent megcsinálni, pedig nem volt egyszerű neki. Soha nem panaszkodott, hogy ez fáj, vagy az fáj. Keményen dolgozott nap, mint nap. A nap csúcspontja számára a foglalkozások közötti szünet volt. Itt megpihenhetett, és énekelhetett. Nagyon szeretett énekelni. Jó volt látni, amikor énekelt, mintha nem ő lett volna. Volt egy kedvenc éneke, amit soha nem hagyott volna ki a nap folyamán. A dalra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy ez egy Istent dicsőítő dal volt, és mi mindig könnyes szemmel hallgattuk. Egy súlyosan sérült gyermek, aki az Isten dicsőíti azzal, ami Tőle kapott: a hangjával.

-Belevágnál-e újra, ismerve a nehézségeket?

Igen mindig, újból es újból belevágnék. Tudom, hogy Isten erre hívott el.

 

Kalla Tímea